A dilemmát nem tudom és nem is akarom feloldani. Viszont egy dolog nagyon tisztán kezd körvonalazódni: a takarítási szakma akkor nyer majd polgárjogot, ha az szakmailag szabályozva lesz. Ennek első lépése az országos képzési jegyzékbe való bekerülés, de ezután egy csomó nyitott kérdés jelenik meg.  Lehet keseregni, hogy a helyzet nem nagyon kedvező és alacsony szintű a társadalmi megítélés, de a helyzet nem változik egészen addig, amíg mindenki a „házi feladatát” el nem végzi.

Különös a szakmai demokrácia, mert ugyan kényelmes volna, ha valaki ezt megcsinálná helyettünk. Majd kényelmes lesz azoknak, akik beleszületnek egy kész rendszerbe, ha elfogadják, és nem csinálnak egy újat. Tehát van egy minimum, amiben mindenkinek állást kell foglalni. Nyilván lehet olyan, hogy nem veszünk tudomást erről a helyzetről és megvárjuk, míg valami kialakul. A probléma ott van, hogy eközben nem tanítjuk/fejlesztjük a piacot, vagy ami még rosszabb egyenesen félrevezetjük. Amikor ennek eredményét visszakapjuk, szó szerint el vagyunk képedbe. Pedig ez csak és kizárólag a mi hibánk.

Nézzük, csak szépen mi hiányzik, a teljesség igénye nélkül. Egyértelmű és minden szolgáltató által ismert (elfogadott és következetesen alkalmazott) álláspont azzal kapcsolatban,

1. hogy milyen adatok alapján lehet és szabad árajánlatot adni takarítási szolgáltatásra,
2. hogy mi számít szakmailag vállalható szolgáltatásnak, és mi nem,
3. hogy milyen elvárások vannak a takarításra jelentkező emberekkel szemben és ennek mi a versenyképes díjazása,
4. hogy milyen módon kell elkészíteni a szakmailag és pénzügyileg kikezdhetetlen szolgáltatási költségvetést
5. hogy milyen szolgáltatási sztenderd különbségek lehetnek
6. hogy milyen vállalások és garanciák adhatóak a megrendelőknek
7. hogy milyen legyen az a rendszer, ami a piacot áttekinthetővé teszi