Nyilván, a kézenfekvő válasz a hatékonyság növelésében rejlene!

Rejlene, ha az elmúlt 25 év erről szólt volna, de nem erről szólt. A bérek dinamizmusa a munkavállalók szemében alacsony és a bérekre rakodó terhek még mindig nagyon magasosak, ezzel párhuzamosan a fogyasztói társadalom sajátosságai egysíkúan motiválja a munkavállalókat.

A takarítási szolgáltatásban a hatékonyságnak van egy rövid és egy hosszú távú dimenziója!

A rövidtáv a technológiai váltásban (optimális kézi eszköz, kezelőszer és/vagy gépesítés) és a készségfejlesztésben van. Ugyanakkor ennek szerves része, hogy az ellenőrzés svájci óra pontossággal és kíméletlenül működjön, mert különben a munkaerő óhatatlanul feláldozza a minőséget, a hatékonyság oltárán. Morális és etikai kérdés lehetne, hogy ez felróható-e neki, de ismerve közelről az végrehajtó állományt nagyon kevesen lennének azok, akiket ez felizgatna. Pedig ez a mag fontos eleme a mai szolgáltatási rendszernek.

A hosszú táv sem elhanyagolható, mert a technológiai a nem megfelelő kezekben csak ideig-óráig működne, aztán visszaállna a jól megszokott rend (persze ez egyáltalán nem jó szó erre az állapotra). Tehát a fejlesztés sem egyszerű és csak lassú lépésekkel lehet haladni, persze, ha egyáltalán a mai fluktuációnál ebbe belevág a cégvezető. Fejlesztés és tartós szakai és emberi/személyiségi változás nélkül pedig nem fogunk tudni előrelépni. Továbbá másik fontos elem, hogy a hatékonyság oltárán a cég feláldozza a jövőt is, mert nem költhet fejlesztésre, a napi iszapbirkózás mellett még egyet tehet reménykedik és imádkozik néha fordítva, hátha az segít.

Tényeknél maradva és a szakmunkás bérből kiindulva (mert, hogy már 20 éve beszélünk arról, hogy a takarítás szakma lenne), de ugyanakkor tisztán látva, hogy ez sem elég a munkavállaló lelkének (ami jogos, félreértés ne essék), nagyon kevés szó esik, hogy a teljesítmény mértéke, miként hat a vállalási díjra. Ami viszont alá kéne, hogy támassza a jogos munkavállalói elvárást, de nem teszi, mert a tapasztalat az, hogy a hatékonyság nem nő, hanem éppen esik. Mindenki frusztrált és a légkör minimum puskaporos.

Tehát ha a takarító 150 m²/óra teljesítményt képes megvalósítani, akkor a nettó 746 Forintos órabére, ami 2.500 Forintos költség (adókat, járulékos költséget, technológiát és minimális menedzsmentet számolva – MATISZ TOD 2019-ben részletesen), akkor a szolgáltatási díj 16,60 Ft/m²/nap lenne.Ez törvényszerűen ennyi, nyilván vitatkozhatunk arról, hogy a 2.500 miként szorítható le 1.500-ra, de az elméleti lehetőségen túl, ennek a realitása vajmi kevés.

16,60-as piaci árat a keresleti piac még nem fogadta be, és nem emésztette meg, azonban a munkaerő – legalábbis Budapesten – már nem nagyon mozdul a nettó 750 Forintos álláshirdetésekre sem. Aki pedig mozdulna, az 150 m²/óra teljesítménynek a közelébe sincs, miközben takarítási professzornak tekinti magát. A morális és etikai kérdéseket most nem veszem elő, legyen elég az, hogy innen szép nyerni. A vége persze az, hogy a 150 m²/órával szemben csak 60 – 100 valósul meg a minőség általában elfogadhatatlan. Nyilván meg vannak az ideologizálások, hogy miért csak ennyi, és miért így. A keresleti piac persze nem nagyon tud lépni, mert a kínálat viszonylag homogén, viszont ez aztán mindenféle következményekkel jár, amiből persze senki nem tanul.

Az evolúció a láthatatlan és öncél nélküli kéz

A piac nyilván megvalósít egy fajta evolúciót, ami persze pont olyan, mint a természetes. Vagyis a körülmények megjósolhatatlanul vagy éppen egészen jól kiszámíthatóan változnak, de a mi szakmánkban ennek az elemzésére nincs is igény. Tehát aki a pillanatnyilag szerencsés, jó időben vagy jó helyen, az túlél, és kevésbé számít, hogy elfogadható-e a szakmai imázs, amit látni lehet, vagy tudni lehet róla. Ennek aztán van megint mindenféle következménye is, de ezzel nem tudunk foglalkozni, mert nem sok ráhatásunk van rá. Ezért azt jól meg lehet nyerni egy közbeszerzést, csak éppen nem lehet rendesen megcsinálni.

Mindez persze állami szabályozási kérdés is, de 180 Milliárdos, és ágazati szinten nem nagyon menedzselt piac eltörpül a nagymenők mellett. Mint például mondjuk az építőipar még a 2010 – 12 mélyponton is a dupláját hozta, a mai szintről nem is beszélve, ami már a mennyországban van.

Tehát itt alapvetően csak a szakmai szintű szabályozás jöhet szóba, vagy esetleg ha mindez nagyon jól elő van készítve és tényleg van valami nemzetgazdasági relevanciája, az állami is beszállhat a buliba, de erre azért nem sok esély van. A 4.500 cég viszont sok dologban egyetért, de a szabályozás szükségszerűségében nem. Szerintük valami más megoldásra van szükség, hogy pontosan mire, azt senki nem tudja megfogalmazni. Abban viszont biztos, hogy a szabályozás több rosszat hozna, mint jót.

Térjünk vissza az alapokhoz

Mindezeknek megfelelően az egyetlen kézzelfogható megoldás a cégen belüli építkezés lenne, aminek a fedezete tartalék vagy hitel. Vagy még mélyebbre is mehetnénk és alapvetően az sem lenne egy utolsó ötlet, hogy az embereket rávenni arra, hogy kezdjenek el befektetni magukba. Ma persze erre semmi jel nem utal, hogy ennek lenne értelme, de nyilván a vezetők ösztönözhetik a dolgozókat és így lenne belső motiváció és a belső építkezés terheit meg lehetne osztani.

Mindenki változást akar, de senki nem akar változni!

A nagy kérdés, ezzel együtt és éppen emiatt is, hogy ki kezdje a változtatást? A labda a cégvezetők térfelén pattog, a keresleti piac kivár és a munkavállalók pedig a rövid távú eredményekkel vannak elfoglalva. Izgalmas kérdés, hogy központi szabályozás teljesen kizárható vagy van egy halvány remény, de azt tisztán kell látni, hogy az állami gépezetnek is kell egy kapaszkodó, ugyanis egy szabályozás adott esetben lehet kontraszelektív is. Ezzel pedig visszajutottunk oda, hogy a kulcs a cégvezetők kezében van: saját személyes fejlesztés, HR igénypontok megfogalmazása és átfogó belső fejlesztés. Akit tud jobbat, jelezze.