Ugyanakkor mivel a magyarországi rendszerváltás első 10 évében a takarítói kínálat messze magasabb volt, mint a kereslet, a piac törvényei szerint, a szolgáltatás leértékelődött. Ez ilyen egyszerű, de ez mai napig nem tudatosodott a takarító cégvezetők nagy részében.

Akiben viszont létrejött a felismerés, azok nem szembe szálltak a „sárkánnyal”, hanem menekülő utat kerestek. Ennek a rövidtávon mindenképpen sikeres menekülési útnak a megtestesülése a létesítménygazdálkodás. Tehát a cégek egy része elkezdett más szolgáltatásokat is nyújtani a takarításon kívül és azt vették észre, hogy ezeken a területeken nagyobb profit érhető el.

Ugyanakkor az utóbbi 6 – 8 évben a helyzet kezdett megváltozni, mert a munkaerőpiacra ma már nem igaz, hogy nagyobb lenne a kínálat, mint a kereslet. Ezzel a helyzettel még nem élünk olyan régen, hogy beivódott volna a társadalmi tudatba, tehát a takarító, mint személy még nem értékelődött fel. Ez a takarító cégek számán és versenyben kínált díjaikon még most is pontosan érződik. Valószínű, hogy még évek kellenek ahhoz, hogy a vállalkozási kedv csökkenjen és az alternatívákat kereső vállalkozók reálisan lássák, hogy mi szükséges ahhoz, hogy egy takarító cég sikeres legyen.

Hiába alakul tehát 300 – 400 takarítócég évente, ebből 30% sincs, aki megéri a harmadik évet.

A piac számai azt mutatják, hogy a szervezetek még mindig az alacsony díjakkal nyernek és a megrendelők is ezt díjazzák, de ugyanakkor már megfogalmazzák igényeiket és frusztráltak is, hogy ezek nem teljesülnek. Ez a frusztráltság viszont továbbra is rontja a társadalmi megítélést. Hiába határozza meg a MATISZ évről évre a minimális takarítási óradíjat, a piac egy része, következetesen alámegy ennek, sok esetben még 20%-al is.

Mindezt tovább erősíti, hogy a cégek a nagy ár harcban olyan szintű vállalási díjakra mennek le, hogy ebből nem tudnak versenyképes béreket kínálni és ez azt jelenti, hogy a szakma csak olyan embereket tud alkalmazni, akik még az átlagosan elvárt teljesítményeket sem képesek hozni, ami aztán oda vezet, ahol a „part szakad”. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az a munkavállaló, aki sehol máshol nem tud megfelelni, azt még tárt karokkal várja a takarító szektor…

Mondhatjuk, hogy a takarítók fontos munkát végeznek, amely nélkül a közösségek és vállalkozások nem tudnának megfelelően működni. Ugyanakkor a szektor nem tudja hozni az elvárásoknak megfelelő minőséget és itt nem arról van szó, hogy ha jobban meg lenne fizetve hozná, hanem arról, hogy a takarító cégek, az elmúlt 30 évben nem végezték el a „házifeladatukat”.

Vagyis, ha valaki nem tud úszni, azt hiába fizetik meg jobban, akkor sem fog tudni a felszínen maradni és a probléma ennél sokkal bonyolultabb. Ugyanis kívülről úgy néz ki, hogy aki úszóversenyeken megjelenik (Kivéve persze Eriket az angolnát) az látszólag jól úszik, de tized és századmásodpercek döntenek arról, hogy ki állhat fel a dobogóra. Na ez körülbelül így van a piacon is, ma már a társadalom „dobogós” szolgáltatásokat várna el és a szektor nem tudta megtanítani arra, hogy ennek mi lenne az optimális ára.