Természetesen ebben a vitában az is vita, hogy egyáltalán kell-e vezetni ezt a „nyájat” és nem-e elégségesek erre a piac általános szabályai. Ilyen értelemben ezt egy két ismeretlenes egyenlet, ami alapvetően nagy kihívás lenne, de a szektor nagy részében nem tudatosodott, hogy ez egy konkrét feladat lenne.

Tehát ha mélyen belemegyünk ebbe, akkor az egyik törésvonal az, hogy a takarító szektor egy „nyáj”, aminek szükségszerűen kéne, legyen egy pásztora vagy ez egy „csorda”, ami a pusztában vándorol és mivel eddig mindig mindenki talált valamennyi „füvet és vizet” soha nem volt igény egy szervező, előrelátó vezetőre. Ez volt 30 évig és mára bebizonyosodott, a vízió, a szervezés és a szabályozások hiánya kezd egyre problémásabb lenni és ez kezd kihatni a rendelkezésre álló „fűre és vízre”.

Aztán van egy másik törésvonal is. Alapvetően erről írtam tegnap és erre jött néhány reakció. Ez a törésvonal tulajdonképpen azok között van, akik azt gondolják, hogy „kell egy pásztor a nyáj élére” csak egyáltalán abban nem tudnak megállapodni abban, hogy mi alapján ismerjenek el valakit annak vagy mi alapján válasszanak maguknak egyet.

Nyilván mindez különböző élességben jelenik meg annak függvényében, hogy a tag mennyire tudatos.

Az egyik véglet az, hogy a személynek nincs takarítói tudatja, tehát ö el sem gondolkodott azon, hogy tagja-e a takarító társadalomnak, sőt lehet, hogy el sem jutott odáig, hogy lenne-e olyan, hogy takarítói társadalom.

A másik véglet pedig az, hogy az illető csak a három rész valamelyikét látja, azt, amiben jelen van. Ott pedig csak azt gondolja, ami annak a résznek a sajátossága és azon belül azt, ami ott normális.

Ebben a gondolatvilágban három csoport van: a „Szabad nép”, a „Menedzserek” és a „Mesterek”.

Ezek méreteit vagy létszámát tekintve talán a legnagyobb a „Szabad nép” akik azt gondolják, hogy a szektor az csak egy statisztikai besorolás és annak nincs közös tudata, arra nincs is szükség és mindenki azt csinál, amit akar a piac által kínált lehetőségek között. Az is lehet, hogy ők alapvetően nem gondolnak semmit, sem foglalkoznak ezzel, mert ők csak úgy vannak valahol, el vannak, mint „a befőtt az ablakpárkányon”. Persze azért néha, a tudnak, panaszkodnak rendesen.

A következő csoport, talán a második leg népesebb már ennél sokkal tudatosabb és tisztában van azzal, hogy a takarító társadalom, mint olyan létezik, de nem feltétlenül gondolja, hogy ez egy egységes tudatú közösség lenne. Ez egy kicsit olyan mintha itt a bölények, juhok, szarvasmarhák és lovak összekeveredtek volna, egy nem is tudom minek nevezhető közösségbe. Nagyon eltérő habitusú, világlátású és képességű emberek, akiket valahogy az élet ide sodort, tudatosan csak nagyon kevesen jöttek ide. Mindezek mellett pedig van egy közös hajtóerő, ami egyben egy kényszer is, amit menedzselni kell. Tehát van egy piaci igény és ezt ki kell szolgálni. Pont. A menedzserek szemében két féle besorolás van: vezető és dolgozó. A menedzserek nem gondolják, hogy ezt a piacot, mint szektort szervezni vagy szabályozni kellene azonban valahol titkon, valamilyen módon, ki erőteljesebben, ki lazábban azért szeretne kiemelkedni a többi menedzser közül.

A harmadik csoport talán a legkisebb viszont itt a legnagyobb a takarítói tudat. Ez a csoport erőteljesen hisz a szabályozásban és a strukturált hierarchiában. A mesterek a szakmai fejlődést egy valamiféle létrának látják, amin mindenki annak függvényében, hogy mennyit dolgozott magán, mennyit tanult és mennyit tapasztalt meg valahol, éppen valamelyik fokán áll ennek a létrának. Ennek a filozófiának a lényege, hogy ez minden esetben csak egy pillanatnyi állapot és csak az egyénen múlik, hogy mikor, mennyit lép felfelé. Ebben a kontextusban minden mester fejében azért ott van a létra teteje és ebből a szempontból valahol látja magát. Talán ebben a csoportban a legerősebb a szabályozási igény és, hogy legyen egy „főmesteri” vízió, ami láttatná, hogy valójában milyen magas lehet ez az a bizonyos létra és hová juthat el ez a szakma.

Talán mondanom se kell, hogy ezek a törésvonalak minden szakmában ott vannak, de mindenhól valamelyik csoport azért képes felülkerekedni és átvenni az irányítást. Nálunk e helyzet dermedt egyensúlyban van 30 éve. Ezért igazából nem haladunk semerre. Talán optimizmusra adhat okot, hogy időközben felnőtt egy újabb generáció és lehet, hogy náluk ezek a törésvonalak már máshól húzódnak, vagy nem.