Nagy kérdés, hogy ennek mekkora jelentősége van ennek a felismerhetőségnek és az adott szakmák miért és hogyan jutottak erre a szintre? Ez valószínű, hogy egy komolyabb kutatás is lehetne, de azt gondolom, hogy inkább arról kéne beszélni, a takarítóknál ilyen igény miért nem jelentkezett. Természetesen, amikor a takarítókról beszélek, akkor itt most szerintem a cégvezetők lennének megszállítva, hiszen az igény innen indul.

Természetesen nem állítom, hogy nincs olyan cégvezető, aki komolyan gondolja a munkaruha kérdést. Viszont valamiért nem tudott kialakulni egy olyan konszenzus, mint a szakácsoknál, ahol minden munkaruha egyedi, de még követ egy alapvető mintázatot. Ez a követés pedig arra alkalmas, hogy egyrészt az illetőről felismerhető, hogy konyhán dolgozik, de azon belül is látszik, hogy ki a séf és ki a kukta.

Ez egy kultúra, amihez hozzátartoznak a szakmai versenyek is és ugyanakkor ez egy belső rendszer, mert a megrendelő a séfet ritkán látja. Tehát az egyenruha itt elsősorban belső szakmai igény. Az is érdekes, hogy a konyhában a vezető (séf) is konyhai ruhában van, tehát nem különül el a személyzettől.

Nem volt semmilyen különleges célom ezzel az írással, inkább csak egy kis felismerést szerettem volna okozni, hogy van egy szakma, mely polgári értelemben a Francia forradalom (1789) után jött létre és hozzávetőlegesen 200 év alatt kitalálta önmagát és világviszonylatban is többé kevésbé egységes színvonalon meg is valósította azt az érzést és vevői élményt, ami a kulináris élvezetekhez tartozik. A kérdés persze felmerül, hogy az telnek, nem csak tápértéke van, hanem élvezeti forrás is, akkor a tisztaság pozícionálható-e másképpen is, mint ahogy most nincs?