Dióhéjban, a méhek társadalmában is van takarítás. A takarítást a legfiatalabb méhek végzik, akik a kikelést követően tisztálkodás után nyelvével gondosan kitakarítja saját bölcsőjét, és segít a többi méhnek a sejtfedelek maradványainak lerágásában, a sejt széleinek lesimításában. Ezt követően három napig tisztogatja a lépeket. Itt aztán belép a genetikai program és méhnevelővé válva az idősebb álcákat eteti az élelemraktárból szállított mézzel és virágporral. Ez az első fázis.

Váczi Kristóf és Takács Edit a következőket írja:

•          „8 napos korától a fiatal álcákat és a méhanyát kezdi el etetni, mégpedig méhpempővel. Ebben az időszakban kezdi meg a munkásméh az igen változatos nektárátvevő és - feldolgozó munkát is: egyesek a gyűjtő méhektől a kijáró közelében átveszik a nektárt, mások a kijáró közeli sejtekből hordják át távolabbi lépekbe. Ismét mások pollentaposók lesznek, az a dolguk, hogy a lépsejtekben a gyűjtő méhek által ledobott virágport tömörítsék. Az átvevő méhek egy része takarító méhvé válik: hulladékot, elhalt méheket cipel ki a kaptárból. Emberi szemmel az egyik legkülönösebb feladata az úgynevezett egészségőr méheknek van, akik egyik méhtől a másikhoz mennek, és tisztogatják, csápjaikkal végigsimogatják őket.
•          10–18 napos korában különösen fontos és gyakran sürgős feladata lehet egy munkásméhnek: a szellőztetés. A kaptár közepének ideális hőmérséklete 35°C, nagy hőségben ennek fenntartása érdekében a méhcsalád szellőztető méhei potrohukkal a kijáró felé fordulva a szárnyaikat gyorsan rezegtetik, így hajtva ki a meleg levegőt a kaptárból. Más egyedek ugyanezt teszik a kaptár belsejében. A magas belső hőmérsékletet víz vagy híg nektár elpárologtatásával is tudják csökkenteni, ennek céljából vízcseppeket terítenek el a sejteken. A méhek a szükséges hőmérsékletet fagypont alatti napokon is képesek fenntartani a kaptárban, ilyenkor fürtbe húzódnak, a hőt izommunkával és mézből termelik. A munkásméh 11 napos korától már termel viaszt, így részt vehet a méhállam sejtépítésében, sőt ekkortól már a kaptár védelmében is közreműködik, ugyanis a kaptárbejáróhoz a méhcsalád védelme érdekében őröket állítanak, hogy védjék a családot a betolakodóktól. Minden kaptárnak megvan a saját illatanyaga, amit az őrméhek – olykor csápjaikkal letapogatva társaikat – ellenőriznek.
•          Gyűjtőtevékenységének megkezdése előtt a munkásméh már 3–5 napos korától kezdve nagyon fokozatosan, és ennek köszönhetően alaposan ismerkedik a kaptár tágabb környezetével, úgynevezett tájoló repülések során szerzi meg a szükséges tapasztalatokat. A gyűjtő munkát általában 21 napos korában kezdi el. Előbb virágport, majd nektárt, 36 napos korától pedig vizet és propoliszt hord. Ezt a külső szolgálatot teljesíti élete végéig. Vannak közöttük olyanok, akik kitartó felderítőkként újabb virágok után kutatnak, majd társaiknak „eltáncolják” a nektárlelőhely irányát, távolságát. Mások repülésirányítóként tevékenykednek, azaz illatanyagokat bocsátanak ki a fészek bejáratánál, hogy a hazatérők tájékozódását megkönnyítsék. Természetesen a fent vázolt munkák korhatárai rugalmasak, éppen ebben rejlik a méhcsalád szervezettségének nagy titka: szükség esetén át tudnak térni más munkákra, az igényekhez és a körülményekhez maximálisan képesek igazodni. A Würzburgi Egyetem méhközpontjában megfigyelték, hogy a szigorú munkamegosztás hatására, mikor is a dolgozók alig néhány hét alatt különböző munkacsoportokat járnak be, alvási szokásaik is változnak: a gyűjtögető méhek a nappal és éjszaka váltakozásának megfelelően pihennek, viszont a „belső szolgálatot” teljesítők több alvási szakaszt is beiktatnak. A kaptár tehát valóságos szuperorganizmusként működik, a méhcsalád tagjai speciális feladatokat látnak el a kollektív túlélés, tágabban értelmezve a faj fennmaradása érdekében, és mivel a méhek kipusztulását – Albert Einstein szerint – az emberiség csak négy évvel élné túl, az emberi faj érdekében is.

Hogyan kapcsolódik mindez a takarítási szakmapolitikához?

A méheket a genetikai program és talán még valami más is irányítja. Az emberi társadalomban azért még van egy két motivációs faktor, mint például az önmegvalósítás. Azonban gondolkodhatunk úgy, hogy a takarítóipar egy úgynevezett „belépő” szakma, ami elkerülhetetlen és kikerülhetetlen az ember fejlődésében.  Persze ezt tudatosan kell kezelni is kell, és ha jól csináljuk, akkor egy egészséges, munkaképes és fegyelmezett társadalom alakul ki. természetesen az alapmotivációs szempontokat nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

Ezért aztán a takarócégek nagy felelőssége, hogy egyrészt tudjanak vonzó ajánlatot adni a fiataloknak. Majd ha azok belépetek hozzájuk, legyenek tudatában annak, hogy, legtöbbjük kb. 5 – 6 évig fognak ott dolgozni. Erre kell berendezkedni, ugyanis ez idő alatt kell nekik megkapni egy olyan kultúrát, ami hasznos mind az egyén, mind pedig a társadalom számára is. Vagyis ez idő alatt a személy tökéletes szakmunkás szintre kell, hogy feljöjjön, aki tisztában van a technológiai fegyelem minden összefüggésével. Ez azt jelenti egyrészt, hogy az utolsó két évében már egészen magas színvonalú szolgáltatást nyújt, képes fejleszteni a nála fiatalabbakat és nem utolsó sorban, ha más szakirány felé továbblép, akkor ezt a tusást és kultúrát ott is hasznosíthatja.

Tehát ez a rendszer egyrészt több bevételt is hoz és jobban megfizethető az emberi erőforrás, ugyanakkor a ciklusrendszer továbbra is működni fog és éppen ezért az erre vonatkozó folyamatokat jó ki kell találni és következetesen működtetni kell.

Nem mindegy, hogy milyen szájízzel lépnek tovább a továbblépők

Ha egészséges és emberséges a kultúra, az alapszocializáció már megvan. Ez segíti az embert a továbblépésben, és mindig hálával fog majd gondolni fiatal éveire, amikor keményen dolgozott fizikailag és megtanulta azt is, hogy az embereket mi mozgatja hatékonyan és nyilván vannak etikai kérdések is.

Szeretnél-e ezen az úton tovább menni?