A helyzet úgy néz ki, hogy mindig van egy pont, amin nem látunk túl. Nyilván pontosan senki nem látja a jövőt, azonban bizonyos trendek egészen jól kezdenek kirajzolódni. Nem akarok összeesküvés elméletekkel előjönni, inkább mondjuk azt, hogy, úgy általában és spontánul béna a takarító szektor, senki nem fékezi kívülről a fejlődést, alapból vagyunk rosszul összerakva.

Ha ezen az úton megyünk tovább, a takarító szektor végrehajtó állománya, egyre nagyobb mélységbe jut le. Az egyetlen hajtóerő, ami mozgatni fogja őket az a kényszer lesz, aminek eredményeképpen, a szakszerű módszer és a tervezett idő értelmét veszti. Nyilván nincs itt a vég, az agónia akár évtizedekig is eltarthat. Azonban lehet, hogy egy vagy két évtized múlva, alapjaiban megváltozik a társadalmi struktúra.

A takarító szektor derékhada 45 év feletti nőkből áll. Nagyjából és országosan a 45 – 55 év közöttiek, tehát 10 generáció durván 1,5 millió fő (férfiak és nők együtt) és a jelenlegi lakosság 15%-a. A csoport 50,5% nő és körülbelül 5% dolgozik a takarító szektorban, ami valahol 30 – 35.000 fő körül lehet. Ez a csoport rendkívül fontos a takarító szektor számára, ugyanis ezek a 1963 – 73 között született nők, nagy valószínűséggel már nem vállalnak gyermeket, és munkaerő-piacon se nagyon akarnak mozogni, tehát a következő tíz évben minden valószínűség szerint meghatározó személyek lesznek a takarító szektorban.

Ennek megfelelően az átlagéletkor a következő években emelkedni fog, egészen a nagy összeomlásig. 10 év múlva ez a helyzet gyökereiben fog megváltozni, mert, mint a korfa is mutatja, az potenciális munkavalló elkezd drasztikusan fogyni, amire még valamilyen mértékben hat a kivándorlás is, és abszolút értelemben is kevesebb lesz az, akit meg tudna szólítani a takarító szektor. Most még pár évig a helyzet látszólag javul és ezt követően olyan sebességgel omlik össze, amit ma el sem tudunk képzelni.

Ezen most semmi nem tud segíteni csak a meglévő állomány hatékonyságának és minőségi eredményének komoly javítása!

Bármennyire is sértő vagy degradáló, bár ezek olyan emberek, akikre lehet számítani, semmilyen szakképzettséggel nem rendelkeznek, vagy ha igen, akkor valamilyen okból kisodródtak az adott szakmából és az is egy külön történet. Tovább megyek, ennek a munkavállalói rétegnek a nagy része csak 8 osztállyal rendelkezik és 30 – 40% még azzal sem. Ezek a nők háziasszonyok, és a szektorban csak azok maradtak meg közülük, akiket a kényszer itt tartott és elég tehetségesek ahhoz, hogy ezt a munkát és a vele járó megpróbáltatásokat könnyebben viseljék.

Kevesen szeretik, amit csinálnak, és még kevesebben tudják azt zsigerből. Nyilván nem mondhatjuk, hogy nem értenek hozzá, hiszen ez egy működő szolgáltatás. Azonban a cégvezetők ezt csak a minimálbéren tudják eladni, vagy még azért sem. Vagyis minimális mértékű a hozzáadott érté! Ez azért enged következtetni valamire.

Ezek a nők a rendszerváltáskor már munkaerő-piacon volt, valamiféle karriert is csinált – az átlagnak egy gyereke is van – és volt, akit meg hányt és vetett rendesen a rendszerváltás. Tehát ez nem egy homogén csoport. A takarító személyeztet alkotó emberek tehát szakmailag alul-képzettek, nincs igazán ideológia arra, hogy végül is kinek a felelőssége ez. A cégvezetők az államra várnak, a munkavállalók pedig a cégvezetőkre, egyébként mindenki azt hiszi, van egy olyan megoldás, ami olyan egyszerű, hogy fel lelehet kapcsolni, mint egy kapcsolót.

Tehát arra sem, hogy mi mozdíthatja el a helyzetet a holtpontról. A megrendelő díjazna egy jobb szolgáltatást, de valahogy ez nem tud kialakulni. Arról persze talán még tabunak is számít beszélni, hogy eközben nincs munkavállalói érdekképviselet ennek minden további előnye nélkül és hátrányával együtt… A munkaadói érdekképviselet pedig ebben a vonatkozásban viszont bizonyos dolgokat egyszerűen nem tud meglépni.