Önérzeti kérdések ma és 150 éve
A tegnapi cikkel, néhány embernek az önérzetébe gázoltam és ennek kapcsán volt néhány tanulságos beszélgetésem. Itt kérek elnézést mindenkitől, de egyébként szándékos volt. Ki kel ugrasztani valahogy a nyulat a borkorból! Eközben én is rájöttem egy fontos dologra.
Az utóbbi időben sokat foglalkoztam azzal, hogy hol húzódnak a tudáshatárok az Intézménytakarító, Önjáró (vezetőüléses) felülettisztító gépkezelő és a szakmunkás között. Ez alapvetően egy szakmunkásképzés során nem lenne kardinális szempont, azonban egyre több az igény az Intézménytakarító iránt és itt rendkívül fontos, hogy hol kell megállni. Vagyis a szakmai és vizsgakövetelmények elég nagy szabadságot adnak (sajnos/szerencsére) tehát roppant izgalmas, hogy hogy pontosan mire is van szüksége az Intézménytakarítónak.
Ez a téma azért is izgalmas, mert a 2000-es évek elején, amikor a szakmai viták szóltak arról, hogy mi legyen a takarító (szakmunkás) szakmai és vizsgakövetelményében, akkor az sem volt egyértelmű, hogy hol húzódjon a határ a szolgáltatásvezető és a szakmunkás között. A legtöbben a mester ideális képe látták maguk előtt lebegni, és alapvetően azt gondolták, hogy a szakmunkás a tanfolyamot követően egy gyengébb mester lesz. Persze olyanok is voltak, akik már a KonfirMATISZ 40 órája után már mesternek képzelték magukat.
Az akkori idők jellegzetes meghatározója még az volt, hogy valahol azért mindenki magából indult ki és elsősorban a saját tudása felöl közelítette meg az ügyet. Váljuk be őszintén, hányan voltak azok, akik akkor a szolgáltatás minőségét az alkalmazottak szemén keresztül és tudása függvényében vizsgálták? Visszatérve az alapvonalra, van itt nagyon izgalmas kérdés. Hogyan látja ma a takarítócég vezető a szolgáltatást, abból a szempontból, hogy azt milyen kvalitású emberekkel látja el?
Tudom, most ne gyertek a munkaerőhiánnyal. Ez a megrendelőt nem annyira izgatja, a megoldást kell kínálni. Ha ez csak és kizárólag bérprobléma lenne, elég lenne emelni a díjat. De nem az! Ez valami egészen más.
Ha merném kritizálni Semmelweis doktort, akkor, azt mondanám, hogy talán ott hibázott, hogy akaratlanul, avagy lehet, hogy épen akarva mélyen belegázolt az orvosok önérzetébe. Hiszen az a kijelentése, hogy a gyerekágyi lázat éppen maguk az orvosok okozzák üthetett rendesen. Ezt pedig nem mindenki tudta megemészteni. Érdekes az, is hogy a sebészek gyorsabban felismerték a lényeget, mint a szülészek, ez egy fontos szakmai és lehet, hogy pályaválasztási kérdés is.
Akkor vissza saját házunk tájára. Kemény és szembesítő kérdés, mennyire képzett ma az állomány? Ugyanis nem biztos, hogy csak a papír számít, azonban az igen, hogy tudjuk, azt, hogy mihez képest képzett vagy nem. Vakok között félszemű a király. Na de mi van akkor, ha azt mondom a piaci verseny, mint minden verseny csak szelektált versenyzőket tűr meg a pályán. Ezen most egy kicsit el kéne gondolkodni. Egyébként Semmelweis tanainak diadalmaskodása, bármilyen kritikával is illették „megsértett” kortársai, éppen annak volt köszönhető, hogy a fejlődést sem a háború, sem a politika nem állítja meg. Ami ma elfogadhatatlanul új, holnap hétköznapi realitás lesz, mindezt pedig a hasznosság vezérli.