Nincs kiút, és mégis…
Tényleg jól mérhető, az élet minden területén, az érzelem bőven az értelem előtt jár. Még akkor is, hogy tele vagyunk magasan képzett, intellektuálisan túlfűtött technokratákkal. Abban is jól tükröződik, hogy mi van a sajtóban, mert, hogy erre van igény.
Izgalmas történet az, hogy melyik bejegyzés a nyerő és miről érdemes írni egy blogban. Persze itt messze nem az a kérdés, hogy ezt megveszi valaki, itt csak abban mérhető a siker, hogy egyáltalán rákattint valaki. Aztán ennek vannak fokozatai, lájkolja, kommentálja és persze minding kérdés, hogy a hozzászólás mennyire helyénvaló.
Amiért most írok, sokkal inkább személyes, mint szakmai kérdés. Ha valaki felhív annak kapcsán, hogy mindenképpen el akarja mondani a véleményét és ezzel egy időben van egy elképezése is, akkor már csak az lenne a kérdés, hogy szövetségest keres vagy valakit, aki megvalósítja helyette, de érte.
A probléma felületesen mindig anyagi kérdés, aztán technikai és hát nem utolsó sorban pszichológiai is. Nyilvánvalóan tökéletes megoldás nincs és csak egy félkész, vagy kész valamit lehet kritizálni, egy álmot már nem annyira, különösen, ha az nem is ismert.
Hova akarok kilyukadni?
Van a környezetemben kb. vagy 20 jó elképzelés, ami persze nem terv csak egy ködös állom. A nagyon nagy kérdés, hogy mi lenne a racionális döntés, hagyni ezeket meghalni, mert ha valakinek nincs ereje ezt véghezvinni, akkor arra nincs is szükség. Ugyanakkor ezzel szemben az is lehet egy alternatíva, hogy ezek nélkül tényleg menthetetlenül összeomlik a világ.
Ha másnak nem is, de értelmes kerekasztalnak azt hiszem itt az ideje.