A MESTER a céhek világának kulcsfigurája és a középkorban még fokozatai is voltak, azonban a mestervizsga nélkül nem lehetett a céh tagja, tehát az ipart önállóan nem űzhette. Ez részben ma is így van Ausztriában és Németországban. Nagy szakmapolitikai kérdés, hogy nálunk is, ez legyen-e a fő irány?

A MESTER egy cím, nem egy végzettség. Ma ezt akkor lehet megszerezni, ha az adott szakmában az állam felhatalmazza valamelyik kamarát, hogy ilyen vizsgát szervezzen. A Tisztítás-technológiai szakma esetében ez a kamara a MAGYAR KERESKEDELMI ÉS IPARKAMARA.

A helyzet jelenleg pedig az, hogy az állam akkor lép, ha látja, hogy egy szakma megérett erre az aktusra. Az elmúlt években sok próbálkozás volt és ezek rendre elbuktak, mert a megfogalmazott követelmények nem elég széles konszenzussal jöttek létre egyrészt. Másrészt pedig a MESTER alapja kell, hogy legyen egy igazán durva és áttörést jelentő szabályozásának, vagyis csak az cég szolgáltathat takarítást ahol MESTER irányítja a szakmai folyamatokat. Hoppocska! Ez az úgynevezett céhes koncepció.

Ez felvet néhány problémát. Ki dönti el, hogy ki lehet MESTER és ki nem? Mi lesz az a követelményrendszer, ami alapját képezheti egy mestervizsgának? Létre tud-e jönni egy belső céh a kamarán belül, ami valódi szakmai önkormányzatként működik? Működik-e jelenleg egy olyan informális rendszer, amiben bizonyos szakemberek, már most mesterként vannak elismerve?

OK, álljunk meg itt!

Jelenleg van egy megfogalmazott követelményrendszer, de ezt az állam visszavonta. Most az lenne a taktika, hogy a szakma jelentkezik vizsgára és a kamara pedig dönt, újra vita tárgyává teszi a követelményt vagy felterjeszti az államnak elfogadásra. Tehát most azzal, hogy jelentkezünk, erre a vizsgára napirendre kerül a dolog és bárhogy is alakul, az a szakma elképzelési szerint fog alakulni. Ehhez viszont a körben ott kell lenni minden potenciális mesterjelöltnek.