Lejártak a választások, sokan várták, hogy bekövetkezik valami, ha nem is csoda, de valami olyan, ami valamiféle más megvilágításba helyezi a dolgokat. Vagy legalább valami olyan helyzet áll elő, amihez csatlakozva valami remény rügyezik ki a jövőt illetően.

Ehhez képest persze, nem történt semmi. Legalábbis nem történt semmi olyan, ami a tanácstalanságból bármiféle szándékot képes lett volna kihúzni. Illetve az problémánk lehet, hogy még komplexebb is lett.

Nézzük a dolog lényegét, jelen pillanatban a takarító társadalomnak (kb. 60 – 80.000 ember) valójában lövése nincs, hogy igazából mire várnak. Egy szóval tudjuk, hogy nem jó az ahogy ma áll a helyzet. Úton útfélen mindenki csak panaszkodik, de igazából senki nem tudja azt megmondani, hogy pontosan minek kell megváltozni, minek kell történnie ahhoz, hogy a helyzet megjavuljon. Ez mindjárt rögtön két szempontot is felvet.

Az egyik, hogy ez létszám politikai értelemben, ha a parlamenti politizálásra gondolunk, akkor ez nem elég még az 1%-hoz sem. Tehát mint politikai erő valójában nem kimutatható, mert olyan helyzet sem fog előállni soha, hogy ez a társadalom egy jelöltre szavazna. Persze nincs is ily párt és ilyen személy sem.

A másik, hogy ez a közösség nem igazán érti, hogy miért van pária státusban, vagy miért nézik cselédnek. A válasz egyértelmű és világos, mert az!

Ez persze nem jelenti azt, hogy ha ebben változást szeretnénk, akkor tudnunk kéne, hogy mit szeretnénk pontosan, vagy akarunk felépíteni, aminek aztán a megléte vagy a látványa majd komoly változást okoz a társadalomban.

Szóval tényleg, most már szembe kéne nézni a helyzettel és nyilván önmagunkkal is! Ha pedig szembenézzük a helyzettel és magunkkal is, akkor láthatunk három képet. Ez a három kép megmutatja, hogy mi is pontosan a helyzet.

Első kép: ez a bizonyos 60 – 80.000 ember, az, aki. Senkit nem akarok minősíteni, mindenki olyan amilyen és úgy szervezi a saját életét, ahogy akarja. Azonban ezek az emberek nagyrészt takarítói tudat nélküli napszámosok és kisebb részben opportunista vállalkozók, akiknek csak egy nagyon kis hányada képzett és tapasztalat menedzser. Tehát az első képen láthatjuk az embereket, akik két törésvonal mentén értelmezhetőek. Vannak munkavállalók, aki egy része napszámos, egy része pedig képzett takarító. A másik oldalon pedig vannak a munkaadók, akik egy része sikeres és egy másik része pedig nem. Utóbbiak viszont képesek arra is, hogy folyamatosan rontsák a szakma becsületét.

Ez egy meglehetősen erős kép, vagy kegyetlen értékítélet, ha lehet így fogalmazni. Lehet persze azt gondolni, hogy, hogy valaki mégsem napszámos, hanem egy ragyogó és elismert szakember, mindenki oda sorolja, magát ahová akarja. majd az élet ad valamilyen visszaigazolást.

Továbbá vállalkozók is gondolhatják azt, hogy mindent ragyogóan csinálnak, és jól érdekérvényesítenek, és gond nélkül gyártják az elégedett vevőket. Gondolhatják ezt, de ez ne igaz. Az igazság az, hogy az elmúlt 30 évben a takarítói társadalom és a vállalkozók nem tettek túl sokat a saját fejlődésükét.

Második kép: a takarító állás nem vonzó, egyrészt azért mert nincs megfizetve, másrészt pedig azért, mert a takarító nincs megbecsülve sem emberileg, sem szakmailag. Ez is durva kép és sajnos nem állítható, hogy igazságtalan lenne. Mert, hogy a takarító, mint szakember az azért a lila holló kategóriába tartozik, tehát a fehér hollónál is ritkább. Másrészt ehhez a szomorú képhez az is hozzátartozik, hogy a vállalkozók nem jól sáfárkodnak, nem tudják jól eladni a szolgáltatásaikat és ebből az árbevételből nem tudják megfelelően, vagy a reális elvárások szerint megfizetni az alkalmazottaikat. Tisztelet a kivételnek, mert vannak ilyenek is, csak elenyészően kevesen.

Ok, de mi lehet a megoldás?