Akikkel manapság beszélgetek, inkább reménykednek valamiben, mint sem cselekednének. A takarító szektor belső szabályozása kényes kérdés, senki nincs felkenve rá és senki nem mer a témához nyúlni. Egyrészt azért, mert fogalma sincs, hogy átfogóan mi milyen összefüggésben van és egy vágyott szabályozás, milyen következményekkel járna. Ugyanakkor bármilyen elv vagy szabályozás bevezetése egyben ellenállókat is teremtene, tehát a sok ismeretlenes egyenletben még van egy csavar is. Nincs tehát olyan megoldás, ami mennyországszerűen meg tudná javítani a takarító szektort.

A takarító szektor ma, morálisan körülbelül az ókorban van. Abban a kórban, amikor még az állam nem igazán szabályozza és önszabályozási mechanizmusok sem működnek. Különböző szereplők vannak, de jelenleg nem az elérhető minőség a kulcskérdés, hanem az, hogy és milyen áron szolgáltat. A verseny nem szakmai síkon van, hanem egészen más magasságokban.

Ennek megfelelően a nagy kérdés, hogy kit mi mozgat?

Engem speciel az érdekel, hogy „A” takarító szervezet képes lehet arra, hogy megvalósítsa és fenntartsa az ideális tisztasági állapotokat, vagy igazából erre nincs reális lehetőség, mert a körülmények soha nem adottak. Egyszóval a tisztaságot elvárják, de a döntéshozók nem fogják fel, hogy ez milyen erőforrásokat igényel.

Gondolom, hogy azért kezd világosodni, a megrendelő ebben nem hibás, mert ö követi a piacot, ahol a szolgáltatók egyre kevesebb erőforrást igényelnek, azt gondolják, hogy így megnyerhetik a versenyt. Pedig csak egy csatát nyernek, a háborút nem és a megrendelő, de leginkább a kedvezményezett csalódott. A szabályozáson túl persze nem lehet kilépni csak úgy a árverseny gyakorlatából, mert a piacot erre szocializáltuk. Nagyon-nagyon elrontottuk, de erre tanítottuk be. Persze nem volt nehéz, kézenfekvő volt. „Minden a legkisebb ellenállás felé mozdul el.”

Ez egyszerre szakmapolitika, pszichológia és kőkemény és mély szakmai kérdés is. A megoldásra nincs biztos recept, kísérleti irányok vannak illetve külföldi gyakorlat és tapasztalat. Nyilván Kelet és Nyugat Európa más és más konjunktúra, kultúra és helyzet. Tehát akkor kísérlet.

Ha kísérlet, gondoljunk az ellenállókra, számoljunk azokkal is, akik, passzívak maradnak és akkor elérkeztünk oda, hogy van 5 – 10 ember, aki szerte változtatni és ez nem az a mindent elsöprő kritikus tömeg.

Tehát bármilyen izgalmas is lenne küzdeni ebben a szakmapolitikai közegben ez nem nagyon, vezetne eredményre. Én, amit ma látok, hogy lépésről lépésre fel kell építeni a szakma fejlesztési irányait, mint valami rakéta kilövőállomásokat és hagyni, hogy ezeket valaki, valakik saját célnak tekintsék. Erről senkit nem tudsz meggyőzni, ebben valaki vagy meglátja az életre szóló kihívást vagy nem. Ugyanakkor az is benne van, hogy aki egy ilyen kaliber az saját kilövőállomást is épít…

A szakmapolitika ideológiai háttere

A nagypolitikában vannak irányzatok, mondjuk jobb és baloldal. A szakmapolitika másképpen működik, ott lobbizó szervezetek vannak, kik vagy sikeresek ebben, vagy nem. Mivel valójában az egyetlen ideológia a profit, a közeg nem polarizálódik, hanem sokkal inkább atomizálódik, káoszszerűen és hát vannak nagyobbak és kisebbek.

Nyilván van egy látszat egyetértés és ez a SZAKMAISÁG, de ez törékeny alapokon áll és abban a pillanatban elillan, ahogy a helyzet fokozódik. A nagy szakmapolitikai kérdés, tehát, hogy van-e, lehetséges-e olyan piaci szabályozás, ami garantálna egy bizonyos szintű szakmaiságot/vevő elégedettséget és ezzel együtt egy korrekt profitot? Mindez pedig nem lenne a piac számára irreálisan drága? Vagy meg tudjuk tanítani a piacnak, hogy a dolgokat úgy nézze, és úgy lássa, hogy reálisnak és elfogadhatónak ítélje meg az új helyzetet?