Ezt a mondatot nem fejezem be, inkább egy másik irányba indulok.

Szerintem a takarítás, csak, mint az egésze, tekinthető szakmának. Az, amit a legtöbb takarító nap, mint nap csinál az egy egyszerű betanított munka, ami nem áll távol a háziasszony mindennapjaitól. Ez azonban egy csapdahelyzet is egyben.

A takarító cég üzleti modellje ezelőtt 25 évvel arra épült, hogy a piacon mindig van elegendő olyan ember, aki iránt nincs nagy kereslet, aki éppen ráér, még akkor is, ha ez csak 2 – 4 óra és minimális felszerelést kell neki biztosítani és máris munkába küldhető. Ennek a munkaerő típusnak három fontos jellemzője volt: nem volt szakképzett, rendszerint nő volt és nem ért rá 8 órát. Volt egy negyedik szempont is a kora, de az eleinte nem volt jellemző, mára azonban 10 emberből már csak egy van 40 év alatt.

Ez a helyzet meghatározta a takarító szektor fejlődési pályáját. A vezetők nem nagyon kaptak alulról nyomást a fejlesztésre és eleinte a megrendelők sem nagyon reklamáltak. Én a 90-es évek közepén kerültem a takarításba és akkor, még elképesztően kezdetleges volt minden. A takarító vállalkozások és cégek szinte mindegyike háztartási tisztítószerekkel, eszközökkel és gépekkel dolgozott. Szervezés volt, de tervezés nem igazán, a normák fogalma élt, mert a FŐVÁROSI TAKARÍTÓ VÁLLALT és a TAKARÍTÓ SZÖVETKEZET illetve a TSZ melléküzemágak voltak az igazi úttörők és ezek mindegyikénél teljesítménybérezés volt érvényben. Az új cégek azonban ezt a kultúrát nem követték.

Azt is mondhatjuk, hogy a rendszerváltással egy időben egy 10 – 15 éves kultúrát is felrúgott az új vállalkozói generáció. Ami viszont újdonság volt, hogy kezdtek megjelenni a professzionális tisztítószerek, kézi eszközök és gépek. A hangsúly tehát inkább eltolódót a „mit lehet megcsinálni” felé. Illetve igazi nagy üzlet lett a nagytakarítás. Azt csak kevesen tudták jól csinálni. Ekkor jelentek meg a férfi munkavállalók.

Az eredeti modell finomodott, de nem alakult át. Európában is és Magyarországom is a férfiak aránya a takarításban még bőven a 30% alatt van. Amerikában ez 70% körül van.

Visszatérve a gyökerekhez 1995 – 2005 között bár a szakma többször is konfliktusba került önmagával ezen a területen, de végül is bekövetkezett, hogy az állam szakmaként elismerte. Igaz, hogy csak iskolarendszeren kívül, de elismerte. Aztán ahhoz, hogy a képzési rendszer valóban életszerű legyen és tükrözze a reálisnak tekinthető követelményeket, vagyis legyenek szakmai szintek és hierarchia, még egy évtizedet várni kellett. 2016-ra előállt a megálmodott helyzet.

Azonban ez a szakmát már nem hatotta meg. Az elmúlt évek anomáliái, az állami politika a munkanélküliek képzése kapcsán, a megrendelők hozzáállása és az árverseny óda vezetett, hogy ma már egy takarító cég kommunikációjában nem is kérdés, hogy szakemberekkel dolgozik vagy nem. Nem azért mert igen, hanem azért mert nem és maga a vezető sem képzett. Bizonyos értelemben újra ott tartunk mint 25 évvel ezelőtt.