Tegnap egy érdekes kísérletben vettem részt, az egyik szolgáltató cég huszonegynéhány emberével, aki egy munkaterületen dolgoznak kellett lefolytatnom egy munkahelyi elégedettségi interjút. A módszertan szerint ennek volt egyéni, pár perces nagyon nehezen induló négyszemközti és több mint 1 órás nehezen abbahagyható plenáris része is.

Mi volt nekem a tanulság?

Egy ember nem volt a csapatban, aki önmagát ne tartotta volna szakembernek, attól függetlenül, hogy senki nem tudta, hogy milyen a helyes nyirkos feltörlés.

Mindenki úgy érezte, hogy a fizetése ahhoz képest, hogy mennyi pénzre lenne szüksége, az kevés. Ugyanakkor mindenki teljesen normálisnak tekintette azt a helyzetet, hogy a csak azt csinálták meg, ami feltétlenül muszáj és mindenki igyekezett az az adott pénzért a lehető legkevesebbet dolgozni. A teljesítménybért és az egyéni területi felelősség bevezetését senki nem támogatta.

Senkinek nem volt reális, hogy lehet, hogy több tudással és készséggel kényelmesen meg tudná csinálni 2 ember munkáját. Senki nem tudta, hogy milyen teljesítménnyel dolgozik, és amikor kiszámoltam, a rendelkezésre álló adatok és elmondásaik alapján, hogy az átlagos teljesítményük, csapat szinten 94 m²/óra, az senkinek nem jelentett semmit és hát, ami a legszomorúbb, hogy a csoportvezetőnek sem.

Természetesen ez valószínűleg nem marad így, amíg a világ fennáll. A „Mintavételes értékesítés” terjed Európában és előbb vagy utóbb hozzánk is elér. Ennek lényege, hogy a területre szemet vető cég, ajánlatot tesz egy ingyen minőségvizsgálatra, és ha ott a megrendelő jelenlétében áldatlan állapotokat talál, akkor megkezdődhet egy tárgyalás, aminek a végeredménye lehet a szolgáltató lecserélése. Ennek a módszernek, csak halkan mondom, hogy ne hallja senki, az az eredménye, hogy az új cég magasabb díjért lép a területre… További részletek!