Valamikor a 90-es évek elején zajlott egy társadalmi vita, de aztán az elfeküdt. Pedig akkor úgy nézet ki, hogy előre lehet lépni ebben az ügyben. Azóta már eltelt 20 év és lényegében nem történt semmi, mert az ügy nem került napirendre.

Ma azért került előtérbe újra, mert (egy területen ahol a cég saját szervezésben valósítja meg a takarítást) kirobbant egy vita azzal kapcsolatban, hogy ki menyire értékes, vagy ki milyen szakmai szinten áll és, hogy miért egyforma mindenkinek a fizetése.

Korábban a cég vezetője azt gondolta, hogy takarító, az takarító és mindenkinek legyen egyforma bére, hogy ne legyen bérfeszültség. Ez a dolog nem jött be, mert menet közben kiderült, hogy nem mindenki tud elvégezni minden munkát, nem mindenki tud kezelni minden gépet és hát nem mindenki fogható hadra egyformán.

Szóval a különbségek elváltak és a gyakorlat is az lett, hogy „azt a lovat ütötték, amelyik húzott”. Azonban ez nem járt megkülönböztetéssel sem anyagilag sem erkölcsileg. Ez ment egy ideig, amíg a két húzó emberből az egyik elment a cégtől és a rendszer majdnem összeomlott.

Felmerült tehát, hogy mit lehet tenni?

Több féle rendszer lehetséges, de szakértőként azt mondom, hogy ilyenbe csak akkor érdemes belevágni, ha erről úgy gondolkodunk, hogy ez egyben egy országos rendszer legyen. Tehát erről születik egy IRÁNYELV, amit aztán egy nagy többség formálisan is elfogad, majd szánunk arra pénzt és energiát, hogy ezt minden cégvezetővel megismertessük, elfogadtassuk és bevezessük a piacra.

Ki kerül itt döntési helyzetbe?

Nyugaton a kategóriába sorolást a felelős szakmai igazgatók, más szóval a mesterek végzik. Ennek a rendszerek a sikere tehát azon is múlik, hogy tud születni egy másik IRÁNYELV is, ami rögzíti, hogy egy szakcég milyen szakmai keretek között kell, hogy működjön. Ez persze rögtön felvet egy harmadik kérdést is: kiket tekintünk a tisztítás-technológiai szakma mesterének?

Ezek a nagy szakmapolitikai kérdések, minden más egyszerű rutin feladat.