A mai helyzet a történelmen nyugszik, az örökség súlyos és kérdés, hogy a kortársak mennyire eltökéltek. Mint láttuk Héraklész abban a pillanatban, hogy pénzt kért a takarításért problémákba ütközött. Pedig a fickó jól látta, ha van egy cél és azt eddig senki nem tudta megcsinálni, akkor az eredménynek kell, hogy legyen értéke. Ez az érték szerinte a marhák 10%-a volt, ami nagyon soknak is tűnhet.

Ez a helyzet ma sem sokkal másabb, mert a megrendelő igyekszik minél olcsóbban megszerezni az eredményt. Ebben segít, hogy az állam nem köti szakmai végzettséghez a foglalkozást, ami azt jelenti, hogy viszonylag nagy lesz a kínálat. Ez pedig nagy versenyt eredményez, ami a megrendelőknek kedvező. A másik szempont, hogy a takarító cégek sem küzdenek a piaci kínált korlátozásért, mert az üzleti modelljük az volt, hogy korlátlan szakképzetlen, más területeken elhelyezkedni nem tudó, de dolgozni vágyó és egyébként lelkiismeretes ember áll rendelkezésre a munkaerőpiacon. Tehát a takarító vállalkozás történelmileg csak egy cselédközvetítés és semmi köze a szakmaisághoz.

Természetesen az utóbbi 30 évben kinőtt egy olyan cégvezető generáció is, aki már szakmailag is elért egy szintet, de üzletpolitikát még nem tudott csinálni. A fősodort a nagy takarítócégek diktálják, akiknek egyben létesítménygazda szolgáltatásokat is nyújtanak és számukra a takarítás egy úgynevezett belépő termék. Vagyis a haszon nem ezen van, hanem majd a későbbiekben eladott egyéb szolgáltatáson.

Ez van Magyarországon, de Ausztriában már legalább 15 éve felismerték, hogy ez, ha nem is zsákutca, de minden esetre egy igen korlátozó és profitminimalizáló taktika. Ott ma már szabályozott szolgáltatás a B2B takarítás.  

Van azonban egy harmadik szempont is, ami szembe megy az ilyen irányú fejlődéssel, éspedig az, hogy a takarító tényleg nem szakember. Mi több nincs is takarítói öntudata. Ne tévesszük ezt össze az egóval, mert az van, abban hiány nincs csak szaktudás nincs mögötte.

Tehát ha változást akarunk, akkor teljesen párhuzamosan kell három fejlesztési irányt kell vinni.

Ezek közül az első a szakmapolitika fejlesztése, az állam meg kell, hogy kapja azokat a szempontokat, ami szerint szabályozhat. Ha ezt maga találja ki, mert lát valamilyen piaci anomáliát, akkor az, régen borzasztó. Tehát a cégeknek ki kell érlelni egy fenntartható és fair play versenyben szervezett piaci modellt.

Ez csak akkor tud megvalósulni, ha a cégek már alapvetően úgy építik fel magukat, hogy egy ilyen versenyben jó eséllyel induljanak. Tehát a második kérdéskör, hogy az előzővel párhuzamosan a cégek saját magukon is kell, hogy dolgozzanak. Ez részben szerkezeti, részben pedig humán erőforrás fejlesztési kérdés. Utóbbinál pedig nagyon fontos szempont a motiváció és ez visszacsatol az első a szakmapolitikai folyamatokhoz, aminek része kell, hogy elegyen, üzletági szinten is minősítve legyek a közép- és felső vezetők.

A harmadik párhuzamos is fontos és ne felétkezzünk meg róla, mert a végrehajtó állomány fejlesztés, minősítése egy külön kihívás. Itt jön be az önfejlesztés és a validálás kérdésköre. Ha ezeket üzletág szintjén nem tudjuk elindítani, akkor a gödörből nem jövünk ki. Ebben az esetben hiába lesz a ragyogó marketing és a digitalizáció a takarítók nem fogják tudni beváltani az ígéreteket. Pont.