BáBár az elmúlt 30 évben sok minden történt, még mindig alapvető gondokkal küzdünk. Amik természetesen nem mindenkinek jelentenek gondot. Ezért aztán a szakma megosztott egy két szabályozási kérdésben, amik viszont nagymértékben hátráltatják a fejlődést.

Természetesen az is meghatározó kérdés, hogy egy 160 Milliárdos piac, aminek talán van egy ugyanakkora saját szervezésben végzett ága, ami egyben a növekedési potenciálja is, nem akkora dolog, hogy azzal kiemelten kellene foglalkozni. Hiszen vannak itt több ezer milliárdos szektorok, mint a turizmus vagy az építőipar. Foglalkoztatási szempontból sem különleges a helyzet, mert a szektor papíron még a lakosság 1%-át sem foglalkoztatja…

Mindezek ellenére vagy éppen ezért is, fontos lenne azért tisztázni, hogy mire menne a turizmus takarítók nélkül, vagy mi lenne a korházakba, irodákba vagy gyárakba, ha ez a szektor leállna. Nyilván nem áll le, de nem is fejlődik. Ennek eredményeképpen nem javul a társadalmi megítélése, nem vonzza az ambiciózus, hivatáskereső és fejlődni vágyó, fiatal munkaerőt. A takarításban dolgozók átlagéletkora 45 év felett van és az állomány döntő része szakképzetlen.

Tehát a szektor alapvető problémája, hogy nem tud kitörni az alacsony hozzáadott érték szintjéből, mert a piac nem igazán vagy „elájulva” a teljesítményétől és nem is ítéli meg azt kiemelkedően fontosnak.

Van azonban egy folyamat, ami lényeges javulást hozhatna. Ez már lassan minden Európai országban bevezetésre került, Kelet-közép Európa pedig ebben is jelentősen le van maradva. Ennek lényege, hogy az „Intézménytakarító” szakmai szint/vérzettség kötelező a B2B viszonyban, illetve minden szerződésnek kell, hogy legyen felelős szakmai vezetője, vagyis takarítócég ilyen szakember nélkül nem csak lépcsőházakat és magánházakat takaríthat!

Ez a szabályozási rendszer ma már bevezethető lenne nálunk is, mert erre minden forma és tartalmi keret megvan, csak éppen a politikai akarat hiányzik. Természetesen lehet, hogy nem is kérdés az akarat, mert a szakma jelenleg nincs a nagypolitika fókuszában.

Nyilván ennek aztán van egy másik oldala is, az „Intézménytakarító” szint kérdésköre. Jelen pillanatban az OKJ szabályozás log a levegőbe, egyelőre 2020 végéig még nem változik, ami lehet, hogy még egy kicsit ki is tolódik, de azt követően nem tudjuk mi lesz. Erre persze már megvan a válasz nyugaton is és keleten is, csak mi még nem akarunk róla tudomást venni. Magyarul az országos képzési jegyzékből száműzött képzési szinteket, a szakmának kell felkarolni és szabványosítani kell! Erre a legjobb példa az osztrák gyakorlat. A szabvány német nyelven itt elérhető: d2040.pdf

A második probléma, hogy a már említett osztrák gyakorlat még azt is magába foglalja, hogy a takarító cég kötelezően kamarai tag. Az is nagyon fontos, hogy a kamara csak egy ernyőszervezetként működik a takarító szövetség azon belül egy szakmapolitikailag független szervezet.

Ha tehát ebben a politika nem segít, akkor a kihívás az, hogy a szakma meg tud-e állapodni valami minimum szintben. Mindez akkor a piac törvényei szerint kell, hogy működjön. Ez pedig csak akkor tud beindulni, ha a kritikus tömeg átlátja, hogy egy megfelelő keretek között kialított önszerveződés milyen eredményt hozhat.

Mára ennyi. Itt bármit hozzáfűzhettek a témához és hamarosan jön a történet második része. Komment.