A szakmapolitika az a tevékenység, ami valójában egy ágazat általános marketingje, de ugyanakkor egy bizonyos szintű önszabályozás megalapozása is és nem utolsó sorban végül is ez készíti elő azt, hogy a szektor az állam látókérőbe kerüljön. Az, hogy egy szektor miképpen mutatja magát és miképpen mérhető a teljesítménye az egyáltalán nem mindegy.

A Magyar Takarító Szektor hozzávetőleges 40 – 50 ember, egy pici és szervezetlen közösség, ami például kisebb mind a budapesti éttermek szektora, foglakoztatásban és árbevételben is. Ami lényeges, hogy árbevételben különösképpen, tehát a szektor hatékonysága is, finoman fogalmazva erős kihívásokkal küzd. Ami pedig a szervezettséget, együttműködést és közös fellépést illeti, gyakorlatilag minimális szinten leledzik. Van néhány pozitív példa, de valójában, ez nagyon kevés.

Ez alapjaiban kulturális kérdés, amiben a végrehajtó állomány szintje ugyan köztudottan alacsony, de sajnos ebből a vezetők sem igazán emelkednek ki. Szóval maradva a finom megfogalmazásoknál, a szektor képviselőinek fogalma sincs mit kéne csinálni, hogy kéne csinálni és milyen célokat lehetne megfogalmazni, ami a szakmapolitikát illeti. A társaság, döntő része, ebből a megközelítésből egyik napról a másikra él és el sem tudja képzelni, hogy miként tudna hatni a körülötte zajló, leginkább kellemetlen, mint kelelemes folyamatokra.

Pedig más szektorok ezt nagyon jól csinálják, és jó eredményeik is vannak már középtávon is. A receptek és a technikák adottak, de valamiért ez a szektor, a mi szektorunk nem akar mozdulni. Vajon mi lehet az oka?

2019-ben elkezdtem egy interaktív projektet és ez talán majd hat is valamennyire a dolgokra, de mindenesetre még az elején vagyunk. A szektor szereplőinek megnyilvánulása a leginkább meghatározó cél. Nem tudom, hogy érted-e? Arról beszélünk, hogy a statisztikák szerint van kb. 30 – 40 000 ember, talán több is. Ebből hozzávetőlegesen 4 – 5 000 közép- és felső vezető illetve tulajdonos. Ezek nagy részét személyesen ismerem és kb. 500 személy mobilja benne van a telefonomba, tehát időnként beszélek is velük. A hírlevelem most közvetlenül nagyjából 1 500 szakember és kb. ugyanennyi a szektorhoz valamilyen szinten kötődő emberhez jut el, azonban ezek csak egy nagyon kis része nyilvánul meg.

Gondoljuk ebbe bele egy kicsit mélyebben. Nem törvényszerű és nem is lenne igazán praktikus, ha mindenki egyszerre beszélne, azonban egy közvélemény-kutatás csak akkor tud igazán hasznos és értékes lenni (vagy fordítva), ha az a lehető legnagyobb számú véleménynyilvánítót tudja megjeleníteni. Tehát egy ilyen rendszer valódi szócsőként működhet, és amitől azt várnánk, hogy olyan és annyi legyen, az pont azért nem valósul meg, mert a szektor nagy része kussol, nem ér rá, figyeli az eseményeket, de hallgat. Aztán pedig kesereg, hogy nagyon-nagyonszar az élet.

Ha ezt megérteted, ne késlekedj és tölts ki most az „iskolatakarítás” kérdőívet! Ez rendkívül fontos lenne abból a szempontból, hogy tovább tudjunk lépni.