A takarítás és egyéb tisztasági szolgáltatások soha nem voltak szabályozott szakma, sőt szakmának sem tekintették. Pedig nagyjából 10 000 éve, az agrárforradalom kirobbanása óta szükség van rá. Eleinte kisebb mértékben, de ahogy az „állam” egyre nőtt és egyre több közintézmény jelent meg, egy nagyobb mértékben vált szükségessé azok takarítása is.

Ma Nyugat-Európában a takarítás a kézműves szakmák közé sorolják. Igazából azonban a takarítás nem írta le azt a fejlődési ívet, amit a többi kézműves szakma, legyen az öreg szakma, mint a kőfaragás vagy a famegmunkálás vagy legyen relatíve fiatal, mint mondjuk az optikus. Ezen szakmák mindegyike az 1 200-as éveket követően valamilyen szinten szakmai önkormányzatokba tömörült és kidolgozta a belső szabályozási és hierarchiai rendszerét. Mindezek központjában a mester állt és presztízskérdés is volt, hogy a szakterületének minden részét magas szinten művelje. Ebben a helyzetben minden tanonc, inas és segéd arra törekedett, hogy egy idő után mester legyen, vállalkozzon valami újra és saját exisztenciát teremtsen magának. Ez egyben azt is jelentette, hogy a céhes rendszerben, mindenki, gyorsabban vagy lassabban, de folyamatos fejlődésben volt. Ez a rendszer nagyjából az ipari forradalomig maradt fenn (1850 – 1960).

A világ fejlődése, az ipari forradalom és a nagyarányú gépesítés leváltotta ezt a modellt és egy úja rendszert hozott be. A mesterek szerepe egy kicsit leértékelődött, már nem ők fújták a paszatszelet, hanem az új manufaktúrákban már „csak” annyi volt a dolguk hogy betanítsanak és felügyeljenek vidéki embereket és a termékek terveit és értékesítését már egy új társadalmi réteg végezte. Tehát a mester egy alkalmazott lett, ma sok esetben úgy hivatkozunk rá, hogy a kékgallérosok. A betanított munkások hada, a gallér nélküliek. Akik pedig az új világot igazgatják, ők a fehérgallérosok. Ez lett tehát az új világrend.

Természetesen az új iparvállalatok, a leegyszerűsített tömeggyártásra alkalmas termékeikkel nem tudtak kiszolgálni minden piaci szükségletet, maradt a piacon igény bőven a kézműves termékek iránt és ennek köszönhetően azok nem is tűntek el egy csapásra. Nyilván az ipar is fejlődött és szükségletek is, tehát voltak olyan területek ahol a kézművesség teljesen eltűntek, és vannak ahol ma is jelen van, sőt talán még fejlődőképes is.  

Ebben a nagy átalakulásban, a takarító esetében annyi történt, hogy jobbágyból cseléd lett, majd munkavállaló, akit a mai napig sem tekintenek 100%-ban embernek. Semmilyen szakterületen nem olyan magas a feketefoglalkoztatás, mint a takarításban és ez az egész fejlett világban így van. Sem a megrendelők, sem a vállalkozók nem gondolják, hogy a takarításhoz szakértelem kellene.

Itt jön aztán be az a sajátos modell, ami a takarító szektort meghatározza, hogy nincsenek kékgallérosok. Egy takarító cég, ha kicsi, akkor az valójában, egy családi vállalkozás vagy egy kisebb csoport, ami jellemzően nem több 15 – 25 főnél. Ha kicsit nagyobb, akkor megkezdődik valamilyen strukturálódás, de ez az esetek döntő többségében nem szaktudás, hanem sokkal inkább habitus kérdése. A nagy cégeknél természetesen stabil hierarchiai rendszer van, de ez jellemzően fehérgallérosokból áll és még területi vezetői szinten sem mesterei a szakmának. Mert, hogy a legtöbb cégnél a takarítást nem is tartják szakmának.

Majd a visszajelzéseiteket figyelve folytatom!