Szakmapolitikai vitaindító

December 1-én közzétett cikkem folyatatásaként próbálom meghatározni a 2022 évet. Azért, hogy a lehetőségekhez mérten a lehető legjobb képet lehessen adni, az említett három csoport szemszögéből kell nézni a helyzetet és a várható eseményeket is.

Ezen kívül természetesen van egy negyedik szegmens is, és ez a nagypolitika. Az ott zajló események, különös tekintettel a parlamenti választásokra, még hozhatnak meglepetéseket, de ezek messzemenően nem érintik a szektort olyan mértékben, mint ahogy azt sokan gondolnák, vagy amiben sokan bíznak.

Ennek megfelelően kezdjük a munkaadókkal

A takarító vállalkozások jelenlegi legnagyobb és legégetőbb problémája, hogy nem tudnak megbirkózni a változó körülményekkel. 30 - 35 évvel ezelőtt stabil érték állapotok voltak. Rövidtávon sem a bérek, sem a szolgáltatási díjak nem változtak drasztikusan. Mondhatni, hogy a bérek relatíve alacsonyan voltak és szinte korlátlan motivált munkaerő állt rendelkezésre. Ezzel párhuzamosan volt egy folyamatosan felfutó kereslet, ami meg is támasztotta a díjakat. Bizonyos szempontból ez majdnem, hogy aranykornak számított.

Ez a helyzet el is kényelmesítette a vállalkozókat, hiszen a megrendelői igények nem voltak magasak, a munkaerő képes volt ezek teljesítésére és a technikai lehetőségek is szépen kezdtek javulni. Volt néhány cég (egy kimagaslóan) aki aljas módon állt a dolgokhoz, azonban ez nem csak aranykor, hanem békeidő is volt, amibe aztán belecsapott az Armagendon.

A változást a nyugati takarítócégek betelepülése hozta meg, akik felismerték, vagy egyszerűen csak úgy gondolták, hogy a piacszerzés legeredményesebb útja, az árak letörése. Mindezt megfelelő marketinggel megtámogatva a piac számára hihetőnek tűnt, hogy jobb minőséget fognak kapni alacsonyabb szolgáltatási díjért. Mindezek mögött természetesen ott volt az akkor NAV felkészületlensége, egy ütős szakmai érdekképviselet és a szakszervezetek hiánya illetve a piac tájékozatlansága.

Tehát a problémának jelenleg két pólusa van: 1) Növekvő bérigények 2) Stagnáló értékszint. Tehát azt kell vizsgálni, hogy honnan ragadható meg a probléma.

A piros sarokban a növekvő bérigényekkel kapcsolatos tények és feloldási lehetőségek:

1. A magyar átlagbér a legalacsonyabbak között van Kelet-Európában. Ennek a fékezése nem sok sikerrel kecsegtet inkább azt a lehetőséget kéne megtalálni, hogy a magasabb bért olyanoknak fizessék, akik termelési értéke/vevői elismertsége is nagyobb. Ez részben munkakör pozicionálási kérdés is, hiszen a jelenlegi realitás az, hogy a takarítói foglakozás nem vonzó és ezt pusztán csak pénzzel nem lehet kompenzálni. Megoldás a személyi minősítés bevezetése, Nyugat-Európában ez már sztenderd, tulajdonképpen a rendszerváltással megszűnő munkakönyv egy modernebb változata.
2. A takarító szektorban igen magas a szakképzetlen és hozzá nem értő állomány aránya. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy a képzésnek nincs fedezete a vállalási árakban. A megrendelő erre nem költene, azt gondolja, hogy ez vallogatási kérdés. A megoldás a munkavállalók motiválása az önképzés felé és ennek a legjobb módja az országosan egységes bértarifa bevezetése. Cél a tudás, készég és motiváció arányos juttatások. Ez nyilván nem egyszerű mutatvány, jogszabály hiányában igen nehéz bevezetni, de megfelelő érdekképviseleti összefogással megvalósítható. Erre van példa és módszer is.

A kép sarokban a stagnáló értékszinttel kapcsolatos tények és feloldási lehetőségek:

1. A B2B takarítási szolgáltatásoknak nincs felelős minőségi felügyelete. Vagyis a céges megrendelőnek nem sok érdekérvényesítése van, tehát inkább alacsony tartja a vállalási árakat, hogy a minőségi problémákkal együtt kevesebbet bukjon. Megoldás egy garanciarendszer és szakmai felügyelet bevezetése. Ennek Nyugat-Európában mindenhól két szintje van: céges szinten a felelős szakmai vezető és ágazati szinten pedig a Kamarák.
2. Nagyon gyenge hatásfokú a szolgáltatás beszerzési kultúra. A megrendelők igazából nem tudják jól felmérni területeiket, nem tudják jól meghatározni igényeiket és ezeket nem igazán jól tálalják a szolgáltató szektornak. Ezzel együtt a szolgáltató szektor nem tud jól pályázni és egyáltalán nem tudja nevelni a piacot. Ennek megfelelően a megoldás valamiféle, majdhogy radikális mintaadás lenne, ami kőkemény visszacsatolást ad és egyben hivatkozási alapot is képez, ha a szolgáltatói szektor felismeri ennek a jentőségét.

Tehát itt van négy cél, mindegyik egymagában is elég fajsúlyos ahhoz, hogy csak remegő kézzel lehessen behúzni. Igen bármelyik bevállalása lehet, hogy rettegéssel töltene el bárkit. Azonban a nagyon kegyetlen tény az, hogy ahhoz, hogy a dolgok jobbra forduljanak, mind a négyet be kell vállalni. Ez pedig nem kis kihívás és ez nem is tud megvalósulni, csak ha a szektor nagy része részt, vesz benne. Ez pedig akkor már az ötödik cél, ami valójában cél és eszköz is egyben.

A MATISZ jelenleg 1%-t tömöríti a szektornak, tehát lehet rá újjal mutatni, de érdemi előrelépés csak akkor lehet, ha hirtelen belép 4 – 500 cég és megteszi a szükséges változhatásokat, ahhoz, hogy a szervezet képes legyen egy ilyen piacformáló projekt koordinálásra. Ez részben anyagi részben országos/regionális menedzsment kérdés. Ha ez nem következik be, akkor a Duna is majd szép csendesen folydogál tovább.

Az ÖNKÉPZŐ (ÖTK) még nem egy bejegyzett szervezet, és nyilván ha bejegyzik, annak függvényében, hogy a munkavállalók mekkora százalékát tudja tömöríteni, sok féle részfeladatot el tud majd vállalni, de erre leginkább az év második felében lesz reális lehetőség. Az ÖTK céljai alapvetően az EMBERI FEJLESZTÉSI célok lehetnek, vagyis a piros sarok egy része.  

MKIK talán itt a legrosszabb a helyzet, ugyanis nem pontosan látszik, hogy milyen lehetősége lennének.