A másik ok az, hogy nehezen tudom elengedni a témát. Erőteljesen kell napirenden tartani, mert a szakma képviselőinek nagyon magas az ingerküszöbe és elég nehéz őket tanítani. Persze nagy kérdés, hogy mi az elég és hol van az a pont, amikor a takarító társadalom felismeri, hogy a dolgok nagy része rajta múlik.

A takarítók napja projekt már a tavaly felvetődött, sőt már a tavaly előtt is, de igazából azon kívül, hogy beszéltünk róla egy kicsit, nem jutottunk túl sokra. Nyilván nagy kérdés, hogy mi is igazából a probléma kulcsa. Tudjuk, hogy van egy alapvető helyzet, aminek a gyökere, hogy a takarító cégvezetők nem tudják értékesíteni a takarítást. Csodálatos ez a szó, amit az eladásra alkalmazunk „értékesítés” mert abszolút kifejezi a lényeget. Persze fogalmazhatunk még pontosabban is: nem tudják megfelelő árón értékesíteni a szolgáltatást. Vagyis azok a díjak, amin a szerződések nagy része köttetik, azok nem tartalmaznak elég fedezet sem bérre, sem eszközre, sem kezelőszerre. Ebből aztán adódik egy helyzet, amibe 100%-osan bele van kódolva a vevő, a vállalkozó és a munkavállaló elégedetlensége is. Miért csinálják mégis? Mindenki a túlélésre játszik.

Ebben a helyzetben nyilván szép és nagy kihívás is, meggyőzni a takarítót, hogy az év egy napján, legalább akkor érezze magát királynak és adjuk meg a módját az ünneplésnek, még akkor is, ha nincs rá sok okunk.

Miért beszélek erről? Mert ez a dolog része kéne, hogy legyen a szakmai kultúránknak. Ez is, és sok minden más is, hogy a takarítók érezzék, hogy egy élő szakmai/szakterületi közösséghez tartoznak. Nem más ez, mint az öntudat erősítése, de ugyanakkor mutat valamit a társadalom felé is. Jól át kell gondolni, hogy mit mutatunk, és azzal is tisztában kell legyünk, hogy a társadalom azért ítéli meg a takarító, ahogy megítéli, az semmit nem tesz ez ellen. A takarító társadalom felvette az áldozat szerepkörét és egyszerűen képtelen megmozdulni annak érdekében, hogy a sorsát jobbra fordítsa.