Azt viszont egyáltalán nem látják, hogy a piaci szükségletek és a szolgáltatási képességek együttesen határozzák meg azt, hogy valakinek a munkája miképpen értékelhető, milyen szinten fizethető meg.

Ez azért nehéz helyzet, mert alapvetően három szempont határozza meg:

1. A társadalomban vagy egy általános megítélés és egy szubjektív rangsorolás a szakmák, tevékenységek és beosztások körül. Ez bizonyos szempontból meghatározza azt, hogy adott területen milyen fizetések lehetnek. Ezekhez a fizetésekhez tartoznak bizonyos elvárások, amik alapvető jellemzője, hogy minden esetben magasabbak, mint az értük fizetendő díjazás. Végén persze vannak kényszer kompromisszumok, a vevő nem kaphat meg mindent, amit szeretne, mert azt valójában nem is szeretné megfizetni.
2. A vállalkozók alapvetően arra hoznak létre vállalkozásokat, hogy a társadalmi igényeket alapszinten kiszolgálják. A vállalkozók döntő többsége nem akarja megváltoztatni a társadalmi megítélést, nem akarja és nem is tudja eldukálni a piacát és a kutatás fejlesztés sem áll közel hozzá. Alkalmazkodik a helyzethez és egy a saját maga szempontjából felállított racionális költségvetés mentén próbálja megvalósítani az alapvető igényt. Fogadja a megrendelői reklamációkat, amiknek egy részét jogosnak találja, egy részéről pedig, ha nem is mondja a vevő szemébe, azt gondolja, hogy az már ebben a megállapodási környezetben túlzás.
3. A munkavállalók, különösen a takarító szektorban egyáltalán nem tekintik realitásnak, hogy a szolgáltatás mindenkori minősége nagy nagymértékben rajtuk múlik. Egyáltalán nem gondolják azt, hogy a fejlődő elvárásoknak, a jelenlegi tudás, tapasztalat és hozzáállás szintjükön, igazából nem tudnak megfelelni. Az igazság az, hogy ezért be kéne, hogy fektessenek önmagukba, de társadalmi megítélésük és a foglakoztatási környezet olyan, hogy erre alig van lehetőség, belső motiváció meg még kevesebb.

Tehát minden olyan esetben, amikor azt gondoljuk, hogy a dolog nem csak rajtunk múlik, akkor sokkal kézenfekvőbb kritikákat megfogalmazni mások felé és semmit sem csinálni. A várakozása arra, hogy majd ha mások, ha megfelelően cselekszenek, majd akkor én is megmozdulók nem jó, mert mindenki másra vár és valójában soha nem fog semmi történni.

Az ÖNKÉPZŐ KLUB azért jött létre, hogy a végrehajtó állomány megmozduljon, kimozduljon a holtpontról és spontán vagy tudatos tanulással kezdje önmagát fejleszteni és megváltoztatni. Ez nem csak papír vagy végzettség kérdése, hanem önmagában feladat-megoldási potenciál kifejlesztése.

Ha ez bármilyen szinten megindul, akkor azt kommunikálni kell a megrendelők és a vállalkozók számára is. Fontos, hogy erőteljes és jól megfogalmazott vevői igények jelenjenek meg és akkor majd arra reagálnak a vállalkozók is. Természetesen, a megfelelő reakcióhoz egyrészt nekik is kell fejlődni, másrészt kell, hogy legyen a piacon elégséges munkavállaló, akik képes a megváltozott igényekből fakadó feladatok elvégzésére. Képes kell, hogy legyen arra, hogy az új eredmények érdekében alkalmazott technológiák gépeit, eszközeit megfelelően kezelje.

Tehát ez egy szerves fejlődés, amihez évtizedek kellenek, és ami a mai világban nem megoldás, mert a megrendelő azonnal akar változást

Hát jó hírem van. Ez ténylegesen egyik napról a másikra megvalósítható lenne, maga a megrendelő és ezzel együtt a társadalom is meg tudna változni estéről reggelre. Ami azonban nem is olyan egyszerű.

Van három alapkérdés:

1. Mi a valós igény pontosan a takarítási szolgáltatással szemben?
2. Le tudja-e pontosan írni ezt a megrendelő?
3. Kiszámolja-e valaki, hogy ez biztosan milyen árón érhető el?

A valós igényt felületesen nézve a szubjektív és objektív szempontok határozzák meg. A szubjektív szempontokkal borzasztó nehéz megküzdeni, mert soha nem kapunk választ arra, hogy miért levet eladni egy LV táskát 600 ezerért és miért nem kerület havonta 300 ezerbe egy takarító. Számtalan másik példa is van, de most ezzel nem szaporítanám a szót. Ennél sokkal drámaiabb helyzet az, hogy az objektív szempontok sem objektívek. Tehát vitatkozik az egészségügyi intézmény a takarító vállalkozóval az alkalmazandó technológiák és gyakoriságok kűrül, de nem készül mikrobiológiai vizsgálat, tehát a törvényben leírt feltételeknek való megfelelés mértéke ismeretlen. A dráma katasztrófa része pedig az, hogy senki nincs felkészülve arra, hogy ha lennének eredmények, akkor azokat hogyan kéne értelmezni és kezelni. Tehát a tudásdeficit, az jelen van magasabb szinteken is, nem csak a végreható állomány szintjén.

Ha mindez tényleg objektív lenne, akkor arról készülhetne egy terv, aminek lényege, hogy különböző szakmai szintű emberek, meghatározott idő alatt, meghatározott eszközrendszerrel meg tudják ezt valósítani. Természetesen a mennyország akkor sem lenne még itt, mert az adott szakmai szintű bérek is relatívak. Nincs bértarifa, nincs kollektív szerződés csak gazdasági erőfölénnyel való visszaélés van.

Tehát újra visszakanyarodok a tudás szint kérdésköréhez. A takarító állomány nem csak szakmailag kell, hogy fejlődjön, hanem egyéb területeken is.

Ennyi, van kérdés?