Aranybánya

25 éve foglalkozom a tisztítás-technológiával és itt időnként megosztom a tapasztalataimat. Négy témát viszek: A takarítás történelme (THE HISTORY PROJEKT), a szakmai fejlesztést és mentorálást (RENESZÁNSZ 2.0), a piac monitoringját (TAKARÍTÓ SZEKTOR JELENTÉS) és piacon elérhető technológiai kínálat lényegi elemzését (TECH PROJEKT). Ezen kivül vannak még ötleteim, de van egy fő munkám is, az a szakértési pozicíó és sokkal több már nem fér bele.

Videótár

Best Value

2017.07.25.

SzakmaSztár

2016.04.21.

Boeing fejlesztés

2016.04.08.

Szavazás

Milyen gyakran nyitja meg ezt az oldalt?

Szavazok

A „tudás illúziója” (18.10.24)

 

A „tudás illúziója” (18.10.24)

Bárki bárhogyan is látja, a mai helyzet egyértelműen jobb, mint 1998-ban. Legalábbis abban a tekintetben, hogy a takarító cégvezetők fejében sokkal több tudás van, mint akkoriban. Ami azonban katasztrofális, az a végrehajtó állomány fejében lévő tudás és a „kezében” lévő készség. A 20 év arra elég volt, hogy az akkor 40 – 50 évesek ténylegesen is nyugdíjba vonuljanak, de az utánpótlásra már nem futotta.

Az, hogy a cégvezetők tudása elegendő-e arra vonatkozóan, hogy a kór kihívásinak megfeleljenek, már egy egészen más kérdés. Itt is van deficit bőven, és a nagy gond az, hogy ezzel kapcsolatban nincs semmiféle felismerés. Még nagyobb probléma azonban a meggyőződés, vagyis az, ahogy a körülöttük lévő világot látják.

Nézzük, hogyan látom én a piacot

A takarítócégeknél a végrehajtó állomány gerincét 40 – 50 éves emberek alkotják. Ezeknek az embereknek általában 8 osztályuk van és 20 évvel, ezelőtt amikor a szakmásítás napirenden volt, vagy nem is voltak a takarító szektor közelében, vagy elkerülte őket, minden ezzel kapcsolatos információ. Egy szóval, azok az emberek, akikre ma a cégvezetők támaszkodnak, azoknak fogalmuk sincs arról, hogy amit csinálnak az szakma lenn-e. A valóság az, hogy nem gondolják magukat szakembernek és nem is nagyon érdekli őket a maga a fogalom sem.

Elképesztő, de a valóság ténylegesen is az, hogy az elmúlt 20 évben a cégvezetők annyira el voltak foglalva a napi dolgokkal, néhányan pedig saját maguk fejlesztésével, hogy egyáltalán nem gondoltak a jövő nemzedékre. Még az általam legnagyobbra tartott, szakmailag szerintem is toppon lévő szakembereknek sincs olyan szakember gárdája, aki a főnökük nyomába léphetne. Ez természetesen súlyos vezetői hiba. Ezen kívül persze van egy csomó vezető, aki az elmúlt 20 évben került a takarító szektorba és neki magának sincs sok fogalma a szakmáról.

A menedzserek pedig azt hiszik, hogy a piacon ma is korlátlanul rendelkezésre áll egy dolgozni akaró és tudó, takarítás szempontból igényes munkaerő állomány, aminek „csak” munkát kell adni. Ébresztő! Ez ma már csak nyomokban van így.

Letaglózó helyzet, de nem reménytelen

A fő kérdés persze az, hogy miképpen látja az, aki érintett. Itt most két célközönség van és alapszempont, hogy a felismerés mindkét oldalon létrejöjjön. A mesterséges, de szükségszerű béremelés, ami éppen csak, hogy követi a piaci folyamatokat nem mindenhol párosul eredmény és/vagy hatékonyság növekedéssel. Vagyis a takarító szektor, kevés kivételtől eltekintve, nem tud újat mutatni ezért a szolgáltatott órákra vetítve a fajlagos árbevétele nem növekszik csak az ezzel kapcsolatos költségei. Ez egy pont után nyilván a szakadékba vezet. A kiút csak az lehet, hogy a megrendelő érzékeli a változást és reálissá válik számára, hogy változnak az értékek. Ehhez persze leginkább érdemi változásra van szükség.

Mi kell a változáshoz?

A változás alapja, az új vevői élmény és ez nem biztos, hogy mindenki számára érthető. Tehát, ha bármi, amit eddig használtam és elfogadható volt, bár voltak bosszantó hibái, mi lenne, ha egyszer csak ezek a hibák kezdenének eltűnni? Persze az is fontos, hogy ezek a hibák hogyan tűnnek el, mekkora erőfeszítéseket kell tennem ezért? Köthető-e a hiba eltűnése egy személyhez, akinek hálámat kifejezhetem? Mennyire szocializálódtam a hálaadásra?

Induljunk ki magunkból

Ha valamivel nem vagyunk elégedettek, akkor mit várnánk el, a dolog gazdájától/felelősétől, hogy a helyzet javuljon? Támogatnám-e az illető? Ha pedig igen, akkor hogyan?

Induljunk ki a történelemből

Hol a volt az a pont, amikor Semmelweis megrekedt a változások további előremozdításában? Ez alapvetően belső, szakmai társadalmi probléma volt? Nyilván voltak külső körülmények is, 1845 – 1865 között egy olyan két évtized volt (hiú ábrándok, bukott forradalom és megtorlás, kiegyezés, ugyanakkor a feudalizmus megszűnése és máig ható eredmények), ami a mai ember számára felfoghatatlan. Semmelweis ebben az időszakban jött elő egy olyan koncepcióval, ami kíméletlenül állított tükröt az orvostársadalom számára, és ami azt „nyomta” kíméletlenül, hogy egy bizonyos szempontból a probléma forrása maga az orvos, tehát neki kell változnia, az ö szokásai problémásak. Ne felétkezzünk meg arról sem, hogy ez egy olyan terület volt, amiről az emberek nagy részének, még ma, majd 200 évvel később sincs pontos ismerete/használható tudása.

Megoldás

A megoldás sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. Két meghatározó eleme van: a vezetők felismerése és a végrehajtó állomány felismerése. Mit kell felismerni? Az a tényt, hogy egy változó világban, nem csak a ruhánk avul el, hanem a tudásunk is. A XXI. század sajátossága, hogy a verseny olyan szintre lépett, ami sokunknak már nem tűnik racionálisnak. Ugyanakkor a vívmányokat nap, mint nap használjuk, meghatározzák a közbeszédet, divatot/trendeket teremtenek és mélyen belenyúlnak a társadalmon szöveteibe. Csak ha az utolsó 10 évet nézem, olyan mennyiségű termék/szolgáltatás teremtő tudás jelent meg, ami változásra kényszerítette a világot. Akik beleszülettek úsznak az árral. Nyilván döntés kérdés, hogy valaki kilép ebből a spirálból és „remete” lesz.

Konkrét megoldás

A döntés háttere a takarító szektor számára marketing, humán erőforrás és technológiai kérdés egyben és egyszerre egy fronton. Egyik sem működik a másik nélkül, mindegyikre külön, van bejáratott megoldás, az újszerűség abban rejlik, hogy most ezt egyszerre kell kezelni. Vagyis meg kell ígérni valamit a piacnak, amiről a piac elhiszi, hogy valóságos, mert egyrészt garanciákat adunk, másrészt pedig korszerű és elvileg hihető a dolog. Ugyanakkor ott a kihívás, hogy mi magunk miként látjuk, és hogy milyen erőfeszítéseket teszünk azért, hogy ígéreteinket betartsuk. Utóbbi nagy kérdés, mert a cégvezetők döntő többsége nem erre szocializálta magát. Tehát ide erős elhatározás kell és ez nagy jellempróba lesz.

vissza

Hozzászólások

Név:
E-mail cím:
Hozzászólás:

#1 - Hajdú Marianna2018.10.26. 06:47

Remek cikk, teljesen egyetértek. Sajnos a takarîtócégeknél elég sok a baj. Az oktatás és a megbecsülés óriási hiányát látom, pedig szép szakma. Sajnos a takarîtócégek ahogyan azt írja a cikk, nem fordítanak kellő hangsúlyt a takarîtók képzésére, és ez hiba.